„Dobozi Barbarát tíz éve ismertem meg a Szent István Kórházban, egyik félévenkénti nyiroködéma kezelésem során. Akkor még nem találta ki a „klub”-ot, de már akkor minden sztereotípiát megcáfolt.
- Barbinak hívjuk– ám semmi köze a mű-babához
- „kórházi gondozott” húsz éve – ám személyiségének semmilyen „beteg-jellege” nincs
- egyik karja és lába éjjel-nappal fáslikba van bugyolálva – és közben ízig-vérig szabad lelkű ember
- fegyelmezetten betartja a nyiroködémásokra szabott szabályokat – és közben csillogó szemű, kreatív, izgalmas fiatal nő
Barbi nagy találmánya a Második lépés Klub. Ütős. Adottnak tekinti, hogy aki már eljutott a sokszor hosszú ideig tartó diagnosztizálásig, annak már megvan az első lépése, az a feladat az orvosoké. És itt kell bekapcsolódni nekünk, érintetteknek (direkt nem mondok betegeket, hiszen ez egy állapot). A második lépés megtétele, a nem vizitre, hanem a magunk jobblétére végzett, napi fáslizás már a mi dolgunk, felelősségünk. Ennek szükségességét, lehetőségét, eszközeit és módjait villantja fel Barbi a nyiroködémásoknak, hogy élhető folytatást mutasson fel nekik. Tudjuk, mennyire nem magától értetődő dolog felismerni a saját érdekünket. Nagyon örülök, hogy láthatom és drukkolhatok annak, hogy gigászi munkával ismerteti meg az embereket azzal, hogy hogyan ismerhetik fel a saját érdekeiket és tehetnek a saját javukra. Előadásaival hidat képez a „betegek” és a „gyógyítók” (elsősorban gyógytornászok) között, mindkét oldalt inspirálva a jobbító tevékenységre. Számomra ő is amolyan Ady-féle „tűz csiholója”.”